(Kisalföld, 1999. február 2.)

Amikor diákjai megismerték az ötvenes-hatvanas években, kevesen sejtették, hogy a tanár úr nemcsak tanít és nevel, hanem alkot is. Ennek két oka volt: a tanítványok csak a pedagógust láthatták benne. A művész ifjú szívek előtt rejtőzködött. Feledni való, de felejthetetlen időkben megkapta a bélyeget Várady Lajos tanár úr, azt mondták rá: "narodnyik", népieskedő.

Pedig csak annyit tett, hogy megörökítette a Hortobágy időtlen figuráit. Ott született ugyanis, Nádudvaron, amelyet sosem feledett. Igyekezett híres szülőföldje, a puszta iránti hűségét nyilvánossá tenni. Szobrokat, képeket hagyott ott annak dacára, hogy majdnem négy évtizedig Győrött tanított, dolgozott. De nemcsak ifjúkori gyökereit ápolta nagy lélekkel, hanem művésztársait és tanítványait is segítette. Igen, tanítványait, akikből kétfélét ismert: egyikbe az ábrázoló geometria és a műszaki rajz alapjait kellett plántálnia, a másikban a művészi tehetség szikráit kellett fellobbantania. Tisztelet a tanár úrnak: nem egy tehetséget indított szép pályára. Eközben rajzolt, festett, szobrokat és érméket készített.

Nem feledhetjük, hogy nagy élmények őrzője volt. Római ösztöndíjjal, európai és amerikai tanulmányutakkal büszkélkedhetett. Együtt dolgozott Tóth Imrével Itáliában, aki később Amerigo Totként vált világhíressé. Várady tanár úr szeretetre méltó személyiségként tudását tanítványainak adta. Megérte, hogy Győr Szent László-díjjal ismerje el fáradozásainak hozadékát.

Tisztelői bízhatnak, hogy a kis mester naggyá válhat azok körében, akik tőle kapták a művészet és emberség pontos, hibátlan mércéit. Nyolcvannyolcadik évében eltávozott közülünk. Végleg. Szelídítheti immár kunfajta szilaj véreit az égi rónákon.